Carissimi, XIV. évfolyam, 2023/2., június
17 éve segít az egészségügyi intézményeknek, fogyatékossággal élőknek, betegeknek, rossz szociális körülmények között élő embereknek a Human International Polgári Társulás. Létrehozójával, „mindenesével”, Molnár László elnökkel idézzük föl az elmúlt évek történéseit, az önkéntes munka nehézségeit, a másoknak való segítségnyújtás örömteli pillanatait.
– Arra kérem, hogy először a szervezet létrehozásának előzményeiről beszéljen.
– Ipolyfödémes polgármestere voltam 1990-től, közben hétvégeken Ausztriába jártam munkásokkal tolmácsolni – főleg a falunkból voltak ügyes emberek –, s egy ilyen alkalommal találkoztam az ORA International Österreich segélyszervezet elnökével. Megtudtam tőle, hogy 40 országba szállítanak különböző eszközöket, de Szlovákia nincs köztük. Eltelt két-három év, s jött az első ajánlat. Mivel szívügyemnek tekintettem az ipolysági kórház helyzetét, és a kórháztanács tagjaként láttam, hogy az intézménynek segítségre van szüksége, szóltam az igazgatónak, és ő örömmel fogadta az osztrák segélyt. Így kezdődött. Ez 2000 táján történt, akkor még határok voltak, és a szállítmány vámköteles. Az elsőt aztán újabbak és újabbak követték.
– Kezdetben még nem szervezeti keretek között végezték ezt a tevékenységet. Miért döntöttek polgári társulás létrehozása mellett?
– Közben önkormányzati választások voltak, és 16 év után kiszorultam a polgármesteri székből. El kellett gondolkodnom a jövőmről, és úgy vettem ezt az új helyzetet, hogy itt a lehetőség mással foglalkozni. Az osztrákok is örültek, hogy akkor alakítsunk egy szervezetet. Így jött létre 2006-ban a Human International.
– Hogyan oldják meg az adományok Szlovákiába való juttatását?
– Van egy kiváló szállítmányozó kamionos cég partnerünk, a Waberer’s International Budapesten. Elküldöm neki a címet, árajánlatot ad a fuvarköltségre, ezt közöljük a célintézménnyel. Például azzal a kórházzal, ahová ágyakat viszünk. Ha ki kell mennünk a mi csapatunkkal, ezt hozzászámoljuk.
– Könnyű embereket találni, akik segítenek a szállításban?
– Ők általában önkéntesek. Van egy hat-hét fős csapat, és ha menni kell Ausztriába, körbetelefonálom őket. Szabadságot vesznek ki, vagy úgy osztják be az idejüket, hogy el tudjanak jönni; segítenek rakodni, szállítani. A pandémia előtt volt olyan évünk, hogy hatvan kamionszállítmányt is el tudtunk fogadni. A járvány, sajnos, mindent félbeszakított, tavaly már csak húszkamionnyi volt. A fölajánlás is jóval kevesebb, és részünkről is megváltoztak a körülmények. Volt állandó alkalmazottunk, mindennap itt voltunk, még szombaton is, annyi volt a munka. A járvány óta hetente három napot vagyunk nyitva, hétfőn, szerdán és pénteken, s három önkéntesünk jár be a raktárba.
– Ausztriában is tovább használják ezeket az eszközöket, és később selejtezik ki őket, mint ezelőtt?
– Egyrészt több szervezet is rászorul ezekre az adományokra Romániában, Magyarországon, Ukrajnában… Másrészt a migránshullám Ausztriát is elborította, és az érkezőket elsősorban a segélyszervezetekhez irányítják, s azok velük vannak elfoglalva. Harmadsorban pedig azok az idős osztrák barátaink, akiktől 17 éven keresztül kaptuk a felajánlásokat, lassan elfáradnak. A fiatalokat már annyira nem érdekli, hogy az otthon lecserélt bútort még fel lehetne használni valahol keletebbre. Inkább kidobják.
– Mi mindent hoztak be eddig?
– Elsődleges szándékunk egészségügyi segédeszközök, elsősorban kórházi ágyak behozatala, láttam ugyanis az ipolysági kórházban, hogy mennyire hiányosak a bútorok, berendezések, eszközök. Egy bécsi kórház több ezer öltözőszekrényt ajánlott fel, ezeket Szlovákia 15 kórházába szállítottuk. Nagyon örültek neki, mert csak a fuvarköltséget kellett megfizetniük, és gyönyörű szekrényeket kaptak. A kínálatban vannak kerekesszékek, járókeretek, infúziós állványok, matracok, éjjeliszekrények, rendelőkbe való szekrények, várótermi székek, asztalok. Évente több mint száz kerekesszéket osztunk szét csak családoknak. Jelképes összeget kell érte fizetni, idén 25 eurót, korábban még kevesebbet. Ha javításra szorul, van itt nyugdíjas szakemberünk, rendbe hozza, és úgy adjuk ki. Ágyakat kölcsönzünk, szükség esetén kerekesszéket is. Az ágyak szétszedhetők, így egyedül is föl tudom vinni akár a nyolcadik emeletre, aztán a szobában összerakom. Három villanymotor van rajta, a páciens távszabályzót tart a kezében, és úgy tud felülni, hogy megnyomja a gombot. Állítható a magassága, van rajta oldalrács, gumimatrac, kapaszkodó, tehát komplett ágy. Most kettőt rendeltek. Holnap viszem az egyiket Zólyomba, a másikat ide Lukanényébe. Aki sokallja a napi egy euró bérleti díjat, jelképes összegért meg is vásárolhatja. Ennek az a hátránya, hogy várólista van rá. Egy ukrajnai kórházba, ahol háborús sebesülteket ápolnak – katasztrofális körülmények között –, a múlt héten küldtünk tíz kerekesszéket és húsz pár mankót.
– Ukrajnába is önök szállítják az adományt?
– Nem. A háború előtt többször jártam Kárpátalján élelmiszerszállítmányokkal – ez a következő, amivel foglalkozunk –, és nagyon-nagyon kellemetlen volt a határátkelés. Segélyszállítmánnyal átjutni most talán még nehezebb. Ingyen visszük, mégis nehéz. Keleti ismerőseink már több alkalommal megtalálták a módját a rakomány eljuttatásának; gyógyászati segédeszközöket, ágyakat, több raklapnyi kötszert küldtünk már ki.
– Mivel foglalkoznak még?
– Nem szeretném, ha dicsekvésnek tűnne, de az osztrákok körében már jó nevűnek számít a szervezetünk. Több helyre meghívtak beszámolni a munkánkról, Ausztriában ugyanis nagyon jól működnek ezek az önkéntes szerveződések; nyugdíjasok, volt polgármesterek, volt magas beosztású diplomaták nagy szeretettel kapcsolódnak be segélyszállítmányok szervezésébe. Az, akinek köszönhetően kapcsolatba kerültünk Bécs egyik óriási kórházával, a Donauspitallal – négyezer alkalmazottja van –, az osztrák belügyminisztériummal is összehozott bennünket, és mikor új irodaházba költöztek, felajánlották nekünk az irodai berendezéseket. Többkamionnyi holmit szereltünk le és hoztunk el. Még a fuvarköltségbe is beszálltak. Aztán egy következő kórháznak adták át a telefonszámomat – már nyolc kórházzal vagyunk rendszeres kapcsolatban Ausztriában. Fokozatosan kiterjedt a felajánlások sora. Élelmiszergyártó cégek, a Hipp, a Dr. Oetker, a Nestlé jelentkeztek. Náluk presztízskérdés, hogy ne csak a saját üzleti céljaikra gyártsanak, s kifelé is kimutatják tonnában, euróban. A pandémia előtt mindig volt túlgyártás gyermektápszerből, és a fölösleget felajánlották a segélyszervezeteknek; most már azért óvatosabbak. Hasonló a helyzet az üzletláncokkal. A Lidl 3-4 nappal az élelmiszer szavatosságának lejárta előtt jelentkezik, külön becsomagolják, nekünk csak el kell hoznunk. Sokat köszönhetünk az ORA Internationalnak, hozzá futnak be ezek a felajánlások. Használt ruhákkal is bővült a paletta. Sok teljesen új is van köztük, például céges pólók. Mintegy 90 szervezet visz tőlünk árut. Mikor mi az ORA International, a Hilfe für Alle vagy a Hilfe für Osteuropa osztrák és német szervezetektől behozunk valamilyen adományt, eljönnek érte ide, az ipolysági raktárunkba szlovákiai, magyarországi – Ipolyság határváros –, romániai szervezetek, kórházak, önkormányzatok, és viszik tovább, általában ingyen. Az élelmiszer iránt nagy az érdeklődés.
– Itthon mennyire ismertek, hogyan szereznek tudomást a létezésükről?
– Ez alatt a 17 év alatt megismertek bennünket, pedig nagy reklám nem is volt. Induláskor készült velünk-rólunk egy-két tévériport, újságcikk, de azóta nem volt rá szükség, mert megtalálnak bennünket. Turócszentmártonban bement a néni a biztosítóhoz kerekesszékért. Azt mondták, hogy nekik nincs, de megadták az én telefonszámomat. A fiával el is jött érte. De Csacáról is voltak itt, hogy csak a legtávolabbi helyeket említsem. Orvosok is ajánlanak bennünket. Érdekes, hogy a magyarlakta területeken kevésbé. Nagyon sok polgármestert ismerek, és mikor elindultam ezzel az ötletemmel, vagy tíz polgármestert felhívtam; talán ha kettő érdeklődött, abból is az egyik szlovák volt. Szlovák barátaink sokkal hamarabb vették igénybe, mondanám ezt így csöndben. Itt Ipolyság környékén talán rendben is van, és vittem már ágyat Párkányba, Dunaszerdahelyre.
– Személyesen?
– Az ágyakat általában mi visszük ki, kell az összeszereléshez valamennyi szakértelem. Szeretek az emberekkel találkozni, látom, hogy mennyire örülnek, ha valaki a gondjukban-bajukban kicsit segít. Mondok egy példát. Kassára vittem ágyat egy fiatalembernek. Csöngetek, nyílik az ajtó, de nem látok senkit. Hát a földön ült szegény, csúszva jött elém. A lábai működésképtelenek. Döbbenetes volt… Összeraktam az ágyat, az ülőgarnitúráról felmászott rá, megnyomta a gombot, fölemelkedett vele, és azt mondja: »Jé, kilátok az ablakon!« Most is elérzékenyülök, ha eszembe jut… Azóta telefonos kapcsolatban vagyunk, ajánl bennünket ismerőseinek, és fölajánlások is jönnek tőle: szól, ha például felszabadul egy kerekesszék. Felhívnak az emberek, hogy annyira jó dolog, hálásan köszönik, nem kell a beteget emelgetni, óriási segítség az az ágy. Voltak itt Gyűgyön a fürdőben kerekesszékes fiatalemberek Dunaszerdahelyről. Tönkrement a kerék, cserélni kellett volna, vagy legalább a gumit. Százával vannak nálunk ilyen alkatrészek. Kiválasztották a nekik megfelelőt, és nem akarták elhinni, hogy nem kerül semmibe. Van egy adománydobozunk, és komoly összeget adtak. Tudom-e, mibe kerül egy ilyen gumi a kerekesszékre? – kérdezték. Ha szüksége van valakinek valamilyen alkatrészre, postán is elküldjük. Ezek a nagy örömök.
A hangárunk 1200 m2 területű, sajnos, nem a miénk, bért fizetünk érte, s ezt elő kell teremteni. Van egy vállalkozásom, rajta keresztül vezetjük a bevételeket, és az fizeti a bérleti díjakat, fuvarköltséget stb. A környéken néhány faluban is van kisebb raktárunk, segélyeket is osztunk, a kultúrházukban nyitunk legalább hetente egyszer használtruhalerakatot, oda hordjuk a könnyebben szállítható holmit, akár kisebb bútort is. Tavasszal Ausztriából származó nagyon jó minőségű vetőmagot „árulunk” jelképes összegért, 5-10 centért tasakját.
– Tapasztalja, hogy az emberek rosszabb körülmények között élnek, mint korábban?
– Ez egyértelmű. A Covid-járvány óta egyre többen kotornak a ruhák között, bútordarabokat is keresnek. Nem mindig szép a bútorunk, de sokszor látom, hogy még arra is szükség van. Rengeteg ember jár hozzánk. Hétfőn délután egy órakor nyitunk, s már tizenkettőkor kezdenek sorakozni az ajtó előtt. Tudják, hogy nálunk a használt ruha nagyon jó minőségű, és 1 kg 1 euróba kerül. Akinek ennyije sincs, annak három kilót adunk ingyen. Vannak azért olyanok is, akik visszaélnek ezzel, s akár egy évig is viszik a ruhákat ingyen. Magyarországról szóltak egyszer, hogy az egyik internetes oldalon árulják a kerekesszékünket. Az illető tíz euróért vette tőlünk, és százezer forintért árulta. Felhívtam őt, hogy szeretnék kerekesszéket venni tőle… De az ilyesmi nem tudja elvenni a kedvünket, ennél sokkal több öröm ér bennünket.
– Idén hogyan alakult a munkájuk?
– Talán visszalendülőben van az osztrákok részéről is a mennyiség, de már nem lesz annyi, mint korábban. Ha átalakítottak egy kórházat, telefonáltak nekünk, kimentünk egy csapattal pár napra, és kiszereltünk, amit csak lehetett. Még az ablakokat is elhoztuk, olyan jó állapotban voltak. Ezt már biztosan nem tudjuk majd csinálni. Kevés az ember, aki tud jönni. Ebben az évben tíz kamionszállítmányunk volt. Az előzőeknél kevesebb, de a pandémia óta ismét jelentkezett a Donauspital, már kétszer voltam ott az idén. Nagyon jó velük a viszonyunk, sok jó dolgot tudnak felajánlani. Egyre több felajánlás érkezik helyben. Léváról két nyugdíjas orvos is, aki megszüntette a praxisát, felajánlotta a rendelője teljes berendezését. Elhoztuk, és másnap már jöttek a nagykürtösi kórházból. Elvittek egy csomó dolgot, mert nekik még olyan sincs.
– A családja hogyan tekint erre a sok időt, nagy energiát követelő tevékenységére?
– A feleségem tanár az ipolysági egyházi gimnáziumban. Sok olyan eset van, amikor valaki nem tud elmenni sítúrára vagy úszótanfolyamra, mert a családja nem tudja kifizetni. Ilyenkor a Human International fölvállalja ezt, kifizetjük neki. Ebben a feleségem nagyon körültekintően tud segíteni. Három fiam van, már felnőttek, mindenki támogat benne elejétől kezdve. Ha szükséges, jönnek kamiont rakni, elszállítani az árut. Az egyik, mikor Budapesten tanult, ha valakinek járókeret vagy kerekesszék kellett, elvitte. A másik Gútán tanít, s az iskolában is nyitott szemmel jár. Nemrég telefonált, hogy jó állapotban levő, számítógép alá való asztalok vannak. Az iskola újakat kapott, s szólt, hogy ne dobják ki, valahol jól jöhetnek még. Megyünk értük, elhozzuk, s felajánljuk őket valamelyik itteni iskolának. Nagyon egyszerűen működhetne ez, ha az emberek figyelmesebbek volnának. A családom maximálisan támogat, bár a feleségem már kezd óvni egy kicsit, hogy jó lenne pihennem. Óvatosabbnak kell lennem, tavalyelőtt volt egy súlyos műtétem, három hónapig nem tudtam dolgozni, de most már újra működünk, s a család nagyon jó háttér.
– Úgy érzi, hogy a polgármesterség után jól sikerült a váltás, megtalálta élete értelmét?
– Teljes mértékben. Az osztrákok azonnal felkaroltak, végre lett időm komolyabban foglalkozni ezzel a munkával. Elgondolkodtam azon, miért fontos egy osztrák valakinek, hogy ez működjön. Az évek során kialakul az emberben. Már én sem tudok csak úgy elmenni valaki mellett az utcán, ha látom, hogy gondja van. Megkérdezem tőle, mi a probléma. Az emberben kifejlődik ez a fajta lelkület, nyitottság. Mindenki, aki látja, hogy van értelme annak, amit csinál, egy idő után, jó értelemben, függővé is válhat. Lehet, hogy én már itt tartok. Hallom, hogy egy templomnak az orgonája elhasználódott, vagy nincs neki, elkezdek rajta töprengeni, hogy meg kéne javítani, keressünk rá embereket, szponzorokat. Így jutottam oda, hogy az osztrákoktól hoztam még használható orgonákat. Felvettem a kapcsolatot egy budapesti orgonagyárral, s több templomnak juttattunk a környéken digitális orgonát, aztán ők átépítették. Gyönyörűen szólnak. Ez is a szívügyem lett, én magam is időnként kántorkodom. Nyitott szemmel megyek el a dolgok mellett, és ez fertőz is, mert sokan úgy jönnek be ide a raktárba, hogy te, ezt láttam, vagy azt hallottam. Vannak családok, amelyek elköltöznek, és ideadják a bútort: hozzuk el, adjuk olyannak, aki rászorul. Közben meg befutnak a kérések: Rimaszombat mellett leégett a házuk, szükség van bútorra. Én nem reklámozom magunkat, egyszer csak elterjed. Azokat az értékeket, amelyeket az ember a munkája közben lát és kiaknáz, talán fel se lehet sorolni, s valószínűleg jól is csinálja, ha az emberek jönnek, és szeretnek idejönni. Sok jó élményünk van, s ez biztatást és erőt ad ehhez a feladathoz.
T.E.
Carissimi 2023/2
